Acta Historiae Litterarum Hungaricarum

Egy Petőfi‐ábrázolás a Bach‐korszakban

Oliver Owaimer — 2022-06-30

Tanulmányom kettős hipotézisből indul ki: egyrészt abból, hogy a hazai illusztrált sajtó Bach‐korszakban megfigyelhető fellendülése jelentős mértékben meghatározta a Petőfiről szóló társadalmi emlékezet alakulását; másrészt, hogy a Petőfiikonográfia vizsgálata a Petőfi‐diskurzus olyan sajtótörténeti és gazdasági vonatkozásaiba is betekintést enged, amelyekre nem látunk rá a szépirodalmi, tudományos vagy kizárólag írásos publicisztikai forrásokon keresztül. Az írásom második felében a korszak egyik legjelentősebb Petőfi‐ábrázolását elemzem, amely által reményeim szerint közelebb kerülhetünk a korabeli Petőfi‐emlékezet kontextuális igényű megértéséhez.

Jegyzetek egy szállóige és a sajtónyelv természetrajzához

Katalin Hász-Fehér — 2022-06-30

A magyar sajtótörténetben ezidáig nem indultak olyan vizsgálatok, amelyek az írott médiumok nyelvezetének, tartalmának, híranyagának, műfajainak a szóbeli kultúrához hasonló vonásaival foglalkoztak volna. A tanulmány első fejezetében ezért a német nyelvű kutatások eredményeire támaszkodva tekintem át, hogy milyen területeken járhatna újdonsággal egy hasonló projekt a magyar hírlapok és folyóiratok esetében. A tanulmány nagyobbik része ezt az elméleti felvezetést illusztrálja egyetlen példán keresztül. Több mint száz éve él az irodalmi és társadalmi közbeszédben, tudományos igényű megnyilatkozásokban egy Arany Jánosról szóló anekdota, illetve ebből lerövidült, Aranynak tulajdonított szállóige, a kritikai élű, mindennemű szerzői szándékot tagadó, és a rá való értelmezői hivatkozást irrelevánsnak tekintő „gondolta a fene”. Ma már tudható, hogy Arany nevéhez csak feltételesen, esetleg csak bizonyos változatában, vagy csak szóbeli hagyomány alapján kapcsolható a mondat, és nincs is összhangban Arany kritikai és poétikai nézeteivel. Ha azonban nem a hitelességre, hanem a használatra terelődik a figyelem, ahogyan azt az anekdota forrásvidékével foglalkozó nyelvész, Lőrincze Lajos javasolta, akkor a folyton módosuló alaki és jelentésbeli változatok egyszerre teszik megközelíthetővé a publicisztikai beszédmód, a 20. századi kritikatörténet, az irodalomelméleti tabuk és toposzok természetrajzát, az irodalmi szövegekkel való foglalkozás populáris szintjeit, illetve újabban az irodalomoktatás megújításához fűződő elgondolásokat.

A flâneur mint típus és mint analitikus kategória

Benedek Tóth — 2022-06-30

A tanulmány a ’flâneur’ fogalmának értelmezésére tesz kísérletet. Kiindulópontként a terminus használatának három, időben, kontextuálisan / koncepcionálisan és absztrakciós szint tekintetében egyaránt elkülöníthető rétegét határozza meg. (1.) A flâneur mint típus a 19. század első felének nagyváros‐irodalmában (mindenekelőtt Párizsban) jelenik meg, kedvelt és központi figurája a bulvársajtónak és a nagyváros típusait bemutató fiziológiáknak, illetve panoráma‐esszéknek. Pozíciója kivételes, ugyanis egyszerre tárgya és szerzője ezeknek a tipologizáló populáris szövegeknek: ő maga a megfigyelő, akinek sajátos megfigyelés‐ és ábrázolásmódja szerint megjelennek a nagyváros jelenetei. Ez a flâneur‐típus 1848 után szinte teljesen eltűnik a népszerű irodalomból és sajtóból. (2.) A flâneur mint művész az 1850‐es évektől jelenik meg, legismertebb formájában például Baudelaire olyan műveiben, mint A modern élet festője című esszé vagy a Fájó Párizs című prózavers‐ciklus. A flâneur itt már nem elsősorban a nagyváros társadalmi terében, hanem egy jóval absztraktabb‐imagináriusabb esztétikai térben kószál, nem pusztán a modern városlakó, hanem a modern, urbánus művész alteregója. (3.) A flâneur mint analitikus kategória a huszadik század első felében jelenik meg, alapvetően Walter Benjamin Baudelaire‐elemzéseiben és Passagen‐Werk néven összefoglalt jegyzeteiben. Élénk hatása Benjamin huszadik század második felére tehető újrafelfedezésével kapcsolatban bontakozik ki olyan szerzők művei által például, mint Richard Sennett vagy Marshall Berman. A flâneur fogalma ebben a harmadik fázisban újabb absztrakciós fokra lép, immár értelmező fogalomként kezd kulcsszerepet játszani a kulturális modernitás (és modernizmus) történeti igényű tudományos megértésében, amennyiben egy sajátos, szubjektum és objektum határait átrajzoló (egymásba mosó), kontingens és kaleidoszkopikus, alapvetően a nagyvároshoz kötött érzékelésmódot, identitásmintázatot jelöl. Jelen tanulmány történeti szempontból vázolja a flâneur típusának körvonalait, illetve bemutatja megjelenését a 19. század magyar nyelvű sajtójában, elméleti szempontból pedig meghatározza, miként is értelmezhető a flâneur kategóriája egy sajátos érzékelésmód kifejeződéseként. Az elméleti kontextus a Walter Benjaminféle hagyományon, valamint többek között Michel Foucault és Michel de Certeau szövegein alapul.

A hálózat mint kritikai forma

Gábor Szabó — 2022-06-30

A Kádár‐korban nem csupán a direktben politizáló, de a művészeti jellegű kiadványok is provokációnak számítottak a rendszer számára, amennyiben nem feleltek meg a normatív ideológiai‐művészetpolitikai elvárásoknak. A tanulmány a művészi és a politikai szamizdat kapcsolódásait, kommunikációtechnikai, hálózatszerű összefonódásuk mozzanatait vizsgálja, illetve azt, miképpen járulhat hozzá az esztétikai határsértés a politikai térkép átrajzolásához.

A halászleány című Bjørnson‐elbeszélés magyar fordításainak háttere

Veronika Örsike Asztalos — 2022-06-30

Bjørnstjerne Bjørnson 1868‐ban norvégul megjelent A halászleány című elbeszélése annyira népszerű volt, hogy szinte azonnal több nyelvre lefordították. A szöveg a magyar hetilapokban is olvasható volt, ami befolyásolta a Bjørnsonról kialakuló hazai íróképet. A Magyarország és a Nagyvilág német fordítás alapján közölte 1869‐ben, majd újra megjelent 1876‐ban, a Divat‐Nefelejts című lapban. Tanulmányomban azt vizsgálom, ahogyan az elbeszélést a szerző korábbi műveinek, világhírnevének, illetve a nyelvi közvetítettségének hatására a magyar diskurzus tipikus norvég parasztnovellaként értelmezi, noha A halászleány atipikus alkotásnak számít a szerző többi munkájához képest. Főhősnője alacsony, de nem paraszti származású, cselekedeteit jellemzően polgári életcélja – a színésszé válás – motiválja. A magyar recepció kettőssége, hogy a nemzetközi kritikai visszhang nyomán Bjørnson parasztelbeszélések szerzőjeként került be a magyar irodalomba, pedig első, magyarul olvasható terjedelmesebb szövege, A halászleány nem felelt meg ennek a minőségnek. A norvég népies, parasztnovellát író Bjørnson‐kép sokáig eltakarta, hogy A halászleány a művészet általi (női) emancipációról is szól. A magyar recepció ugyanakkor implicit módon – a gyors fordítás, a megjelenési közeg és a szerkesztői üzenet révén – mégis megteremtette ennek az olvasatnak a lehetőségét.

A Csodadoktor újságírói tevékenyégéről (Munk Artúr)

Dóra Hicsik — 2022-06-30

Munk Artúr a múlt század első felében Szabadkán praktizáló orvos volt, aki polgári foglalkozása mellett irodalommal is foglalkozott: regényeket, színdarabokat, újságcikkeket írt. Írásai a boldog békeidők és a két világháború közötti szabadkai életet, történéseket, embereket mutatják be, s helytörténeti szempontból fontos műveknek tekinthetők. Regényei, mint a Köszönöm, addig is…, A nagy káder vagy a Hinterland népszerű kiadványok voltak, s megalapozták az orvosként különben is közismert Munk népszerűségét. Ezek a művek azért is fontosak az irodalomtörténészek számára, mert Munk Kosztolányi Dezső és Csáth Géza iskolatársa lévén értékes információkkal szolgálhat róluk, arról a környezetről, amely életre hívta és benépesítette kettejük munkásságát. Jelen írásomban Munk Artúrnak az 1928 és 1941 között a Bácsmegyei Napló (1931‐től Napló) vasárnapi irodalmi rovatában megjelent írásait vizsgálom, azok tematikáját, műfaját, motívumait, melyek regényeiben is felfedezhetők. Munk nem volt a lap munkatársa, írásai viszont időről időre megjelentek abban az újságban, amely irodalmi melléklete és a szerkesztő, Fenyves Ferenc irodalomszervezői tevékenysége révén igen sokat tett a kialakulóban lévő vajdasági magyar irodalomért. A tanulmányból kiderül, hogy Munk több műfajjal is próbálkozott, de igazi sikert csak regényei értek el. Mindamellett a fellelt írások hozzájárulhatnak motívumainak mélyebb összefüggéseihez, és pályaképének teljessé tételéhez.

Kamaszok a palicsi villamoson

Krisztina Kovács — 2022-06-30

A tanulmány egy levéltári és múzeumi dokumentumokat közreadó új kiadványhoz kapcsolódóan tekinti át a Szabadkai Főgimnázium tehetséggondozó műhelyének történetét. A magyar irodalomtörténetírásban is elhíresült önképzőkör anyagai az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legfontosabb délvidéki központja históriájához szolgáltatnak mikro‐, mentalitás‐ és neveléstörténeti szempontból is fontos adatokat.

A kolozsvári katedrától a szegedi egyetemi tanévnyitó ünnepélyig

Károly Janzsó — 2022-06-30

A tanulmány Erdélyi László és Márki Sándor 1919 és 1921 közötti életútját követi. A két történészprofesszor 1921‐ben, a trianoni békeszerződést követően szinte utolsóként hagyta el Kolozsvárt. Az út viszontagságait nemcsak Márki Sándor naplója örökíti meg, hanem a napilapok is beszámolnak róla. A sajtóanyagból, amely Márki és Erdélyi levelezését, valamint az egyetem történetének levéltári forrásait is jól kiegészíti, megismerhetjük a szegedi megérkezés és az azt követő hónapok eseményeit. Az országos és helyi sajtó alapján végzett kutatás külön figyelmet fordított a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem 1921. október 9‐ én, Szegeden történt újranyitására, illetve az azt megelőző napok eseményeire is.

A köztesség, a közvetítés és a kulturális fordítás speciális kérdései Közép‐Európában

Jutka Rudaš — 2022-06-30

A szlovénra, illetve magyarra fordított kortárs magyar és szlovén regényekben nagy számban lelhetők fel a legismertebb retorikai trópusok, a sajátosan kódolt metaforák, valamint azok a „kultúrspecifikumok” vagy „kulturális reáliák”, melyek az értelmezés konkrét kulturális és asszociációs formáját igénylik. Ennek megértése/fordítása jártasságot feltételez, amelyet egy kulturálisan meghatározott közösség ismer, formál. E reáliák ugyanis olyan mentális, érzelmi, társadalmi stb. sémák, amelyek az adott kulturális kontextusban speciális jelentéssel bírnak. E tanulmányban konkrét példák alapján veszem fontolóra azokat a fordítási módokat, melyeket a szlovén, illetve a magyar fordítók alkalmaztak az általam kiválasztott művekben, vagyis a lefordított kulturális reáliák konkrét eseteivel, fordítási lehetőségeivel/ lehetetlenségeivel foglalkozom.

Csízió és pápisták a Petrovay‐énekeskönyvben

Zsófia Schelhammer — 2022-06-30

igyekeztem azonosítani a forrást, amelyből Petrovay másolhatta a részleteket. A csízió eredetileg 24 verssorból álló öröknaptár volt, később a kalendárium szinonimája lett, leghatározottabb formáját pedig a kolozsvári és lőcsei kiadásokban érte el. A vizsgálat során, összevetve a különböző kiadásokat és a nyomda többi termékét, arra jutottam, hogy Petrovaynak a lőcsei kiadást kellett használnia ennél a szövegnél. Ezen kívül az Illik emlékeznünk... incipitű versről igyekszem bebizonyítani, hogy egyetlen eddig ismert versnek sem feleltethető meg, nem romlott változatról beszélhetünk, hanem egy parafrázist olvashatunk az énekeskönyvben. A szerző feltehetően tudatosan változtatta meg az eredeti éneket, hogy új, más, a pápistákat elítélő üzenetet képviseljen. Ez már a második szöveg lenne a kéziratban, amely mostanáig teljesen ismeretlen volt a szakirodalom számára, és nem az egyetlen, amely a katolikusokat támadja. Ez utóbbi nem is meglepő, hiszen Petrovayról lehet tudni, hogy protestáns érzelmű volt.

A magyar élclap‐irodalom kezdetei és A Nagy Tükör

A. Kriszta Kiss — 2022-06-30

Jókai Mór legismertebb és leghosszabb életű élclapja az Üstökös, azonban ennek nagy sikerét megelőzte a szerző egy másik humorisztikus folyóirata, A Nagy Tükör. Erről a lapról igen keveset írtak eddig az irodalom‐ és sajtótörténészek, a magyar élclap‐irodalomban való jelentőségét pedig nem tárgyalták behatóan. Tanulmányomban főleg azokat a kérdéseket veszem sorra, hogy A Nagy Tükör különbözik‐e, és ha igen, miben tér el elődjeitől, utódaitól, tartalma milyen műfajú szövegekből áll, Jókai mely álneveit és milyen módon használta ezen a felületen, hogyan alakította át a Vasárnapi Ujság hasábjain „megszületett” Kakas Márton nevű alteregójának személyiségét és szerepét. Külön figyelmet érdemelnek a lap grafikái és illusztrációi, hiszen helyenként átlépnek a hagyományos karikatúrakategórián, és már‐már a képregény műfajához közelítenek. Visszatérő karaktere az élclapnak a tudatlan, ártatlan vidéki figura, akire az urbánus viszonyok idegenül hatnak, ezért friss szemmel tud azokra ránézni: egyrészt a falusi olvasókat „kalauzolja” végig az ismeretlen helyzeteken, másrészt mind a képzetlenebb, mind a képzettebb olvasóknak mutat görbe tükröt. A lap sorsát a „hivatalos recepció” (vagyis a különböző napi‐ és hetilapokban megjelent reflexiók) és az olvasóközönség aktivitása is nagyban meghatározta: az újságírók véleményére Jókai rendszerint szatírában reagált, a közönség segítsége, vagyis az adomák rendszeres beküldése pedig nemcsak fenntartotta az élclapot, hanem arra is ösztönözte a szerkesztőt, hogy belevágjon az Üstökösbe, mégpedig hetilapként. Arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy a két évig működő A Nagy Tükör miért győzhette meg Jókait arról, hogy az Üstökös sikeres vállalkozássá tud válni.

A mediális váltás hatása Jósika Júlia életvezetési tanácsadó szövegeire

Judit Kerpics — 2022-06-30

A 19. század második felének magyar irodalmában bevett gyakorlatnak számított, hogy a szerzők a sajtóban megjelent szövegeiket később kötetbe rendezve is kiadták. A napilapok, hetilapok, folyóiratok többféle formában biztosítottak folyamatos olvasói visszajelzést, melynek ismeretében a kiadók bátrabban vállalhatták fel egy‐egy kötet előállításának költségeit. Az 1850‐es és 1860‐as években a Brüsszelben élő Jósika Júlia rendszeresen publikált a hazai lapokban életvezetési tanácsadó cikkeket. Ezekből Pályavezető címmel, 1863‐ban, a kiadója, Heckenast Gusztáv felkérésére szerkesztette meg az első eredeti, magyar nyelvű női életvezetési tanácsadókönyvet. A kötet a Nővilágban 1857 és 1860 között megjelent szövegeket tartalmazza változatlan, vagy erősen átszerkesztett formában, de Jósika Júlia új fejezeteket is írt a kiadásba. Tanulmányomban az eredeti kontextusukból kiragadott és újrarendezett szövegek átértelmeződéseit vizsgálom a megszólítottak körére, a szerzői életpályája szakaszaira és esetenként a rejtett politikai tartalomra vonatkozóan. Az első és második megjelenés metaolvasatainak összevetéséhez George Bornstein és Wolf Kittler feltevéseit veszem alapul.

Tandori Dezső pályakezdése folyóiratokban és antológiákban

Péter Füzi — 2022-06-30

Tandori Dezső első két kötete, a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása a magyar irodalom egyik legmeghatározóbb életművének kezdőpontjaként híres. Ugyanakkor a két kötetnek természetszerűleg vannak előzményei: a versek újságokban, folyóiratokban, antológiákban jelentek meg már a kötetek előtt. A tíz éves felkészülési periódus az aktuális kultúrpolitika, valamint a könyvkiadók kockázatkerülő magatartása miatt természetesnek tekinthető abban a korban, mégis meglepő, hisz Tandorinak már az első verseit figyelem övezte. Az első kötet előzményeit vizsgálva megállapítható, hogy Tandori ezt az időszakot alapos tervezéssel töltötte: nemcsak a versszövegeket gondozta, hanem kötetbeli sorrendjüket is kijelölte. E munka nyomait a folyóirat‐közlések is magukon viselik, de további kérdésekhez is vezetnek: mennyit változott a koncepció a mitikus, soha meg nem jelent Egyetlen című kötethez képest? Tandori második kötetének előzményei eltérő képet festenek. A szövegeket, úgy tűnik, röpke két év alatt írta, de a kötet csak öt évvel az első után jelent meg. Szemben a Töredékkel, a Talált tárgy nem „darabokban” került a közönség elé, hanem két nagy részletben a vajdasági Híd című folyóiratban, a versek sorrendje pedig még csak nyomokban sem emlékeztetett a későbbi kötetre. Ez a két eltérő modell nemcsak a kötetek keletkezési körülményeibe enged mélyebb betekintést, hanem az alkotói módszerek különbözőségébe is.

Végel László és a „hontalan lokálpatriotizmus”

Orsolya Bencsik — 2022-06-30

A tanulmány Végel László a kilencvenes évek délszláv háborúja és a NATObombázások idején írt naplóbejegyzéseire, naplóköteteire és esszéköteteire fókuszál, melyek alapján kibonthatóvá válik az író hontalan lokálpatriotizmusának a tapasztalata. A nyelvi erodálódás, a nyelvi veszélyeztetettség, valamint a nyelvvesztés jövőbeli képe, szorongató jóslata és bizonytalansága a végeli poétikában – az Egy makró emlékiratai című (napló)regény radikális nyelvhasználatától, a (deleuze‐ iánus) dadogó nyelvétől eljutva, a később alkalmazott végeli kulturális beszédben – szubverzív módon közvetítődik. Ez a kisebbségi író által kvázi nem‐jól birtokolt nyelv (a kései wittgensteini nyelvfilozófiai koncepcióval összefüggésben) Végel művészetében elvezet a hontalansághoz. A történelmi‐politikai dimenzió, illetve a társadalmi meghatározottság, a marginalitás, a kisebbségi léthelyzet, az „európai fattyú” fogalomkörök mind azokból a szempontokból lesznek érdekesek az értelmezés számára, hogy együttesen miként konstruálják meg Európa elvesztését, végül pedig magát a világot mint az otthontalanság terepét.

Vörösmarty két névnapi köszöntője és a Laura‐versek

Zsolt Gere — 2022-06-30

Vörösmarty az 1840‐es évek elején két névnapi köszöntőverset (Névnapi köszöntés, Névnapra) írt későbbi feleségéhez, Csajághy Laurához. Mindkét költeménynek fennmaradt a tisztázott, fehér papírra másolt, a szerző által aláírt, a szűkebb baráti körben tartott névnapi ünneplés alkalmával átadott példánya is. A két mű természetesen megjelent nyomtatott formában, az életmű szerelmi költészetének, a Laura‐ verseknek a részévé vált. A verscsoporton belül azonban már kevés figyelmet kaptak, hiszen az alkalmi, lényegében ünneplésre szánt költemények alacsony műfaji‐irodalmi értékűnek számítanak az 1840‐es években, különösen Vörösmarty életművén belül. A tanulmány a két köszöntővers magán‐ és irodalmi használatára irányuló, a nyelvi‐tartalmi eltérésekben, névhasználatban mutatkozó különbségek feltárása után megpróbálja újragondolni a Laura‐versek egy részének keletkezéstörténetét, illetve a Vörösmarty‐életrajz házasság előtti éveihez ad új adalékokat.

Fazekas Mihály Lúdas Matyija a narratív struktúra és a filmadaptációk tükrében

Anikó Varga — 2022-06-30

Tanulmányomban Fazekas Mihály elbeszélő költeményét, a Lúdas Matyit elemzem narratológiai szempontból. Rámutatok a paratextusok által többféle módon intencionált értelmezési lehetőségekre, a fragmentumszerű, elliptikus szüzsé metaleptikus narratívákkal való feltölthetőségére, valamint a szövegnek az éles vágásokon és a ritmikus montázsoláson alapuló dinamizmusára. Ezután kitérek a 20. századi filmfeldolgozások, az 1949‐es játékfilm, illetve az 1977‐es rajzfilm vizsgálatára, melyek ugyanazokat a transzformációs eljárásokat ismétlik meg: narratív technikájuk ezáltal nemcsak a Fazekas‐műre vezethetők vissza, hanem egymással is párbeszédbe lépnek. A narratív struktúra és a filmadaptációk összevetéséből ugyanakkor kiderül az is, hogy a főhős alakja az elbeszélő költeményben állandóan mozgásban lévő pikarófiguraként ragadható meg leginkább, míg az átdolgozások éppen ezt a jellegzetességét szüntetik meg a történetnek.