Antikvitás & Reneszánsz

Hercules oszlopaitól a Boldogok szigetéig: Szigetek a lakott világ nyugati szélén (Plin. HN. 6, 196–205)

Melinda Székely — 2024-03-14

C. Plinius Secundus Maior Naturalis historia műve 6. könyvében (cap. 196–205) az Afrika nyugati partján túl fekvő szigetekről ír, ahol megemlíti Atlantist, a Bíborszigeteket és az irodalmi hagyományból jól ismert Boldogok szigeteit is. Jelen munkában e részlet fordítása olvasható bevezetővel és jegyzetekkel ellátva.

Cápaapák, delfinanyák:

Elvira Pataki — 2024-03-14

Vígh Éva tudományos munkásságának fontos területét jelentik a reneszánsz és a barokk eszme- és művelődéstörténetében, irodalmában egyaránt fontos szerepet játszó, fiziognómiával kapcsolatos kutatások. A fizikai adottságok és az emberi jellem összefüggését feltételező tan elválaszthatatlan az állati és az emberi világ, természet és erkölcs viszonyát taglaló művektől. Az ünnepelt értő fordítója, értelmezője és kiadója az állati/emberi viselkedés esetleges hasonlóságáról szóló antik és újkori forrásoknak, kézikönyveknek. Az alábbi fordítás a császárkor görög nyelvű írója, Ailianos (~175– ~235) állatvilággal kapcsolatos gazdag miscellanea-gyűjteményének első kötetéből közöl zoológiai, etológiai és etikai megfigyeléseket tartalmazó szemelvényeket, amelyeknek főszereplői az ókori filozófiai, irodalmi tradícióban a logost nélkülöző állatok közül is a legfejletlenebbek közé sorolt, hangadásra, kommunikációra képtelen vízi élőlények. A tenger lakói az Akadémia és a Sztoa eszmeiségét ötvöző Ailianos bemutatásában pozitív (összetartás, hűség, önfeláldozás) és negatív (harag, bosszúállás) érzelmek, valamint bizonyos fokú értelem jeleit mutató lények, akiknek egyes megnyilvánulásai a tudatos, értelmes emberi cselekvéssel is rokoníthatóak, s akiknek nemes viselkedése néhány esetben az ember számára is erkölcsi példával szolgál.

Kutyahűség – macskahűség

István Dávid Lázár — 2024-03-14

Angelo Poliziano levele Antonio Pizzamanóhoz

Monika Frazer-Imregh — 2024-03-14

Az itt következő forrásban Angelo Poliziano levelezése negyedik könyvének hetedik darabját olvashatjuk (Epistulae 4, 7), amelyet Antonio Pizzamanóhoz, a velencei humanistához írt, aki tehetősebb barátjával és egyben pártfogójával, Domenico Grimanival együtt egy alkalommal álruhában kereste fel őt és Giovanni Pico della Mirandolát, így tréfálva meg a két firenzei jóbarátot. A két csínytevő még a távozásakor is alig akarta felfedni valódi kilétét, és ezt a csínyt hányja Pizzamano szemére szintén tréfásan Poliziano.

Egy tragédia margójára

Péter Kasza — 2024-03-14

Francis Bacon: De sapientia veterum

Gábor Petneházi — 2024-03-14

A Livia-villa madárkái

Ágnes T. Horváth — 2024-03-14

A tanulmány a primaportai Livia-villa madárvilágának szimbolizmusát vizsgálja. A névadó ómennel összekötve arra a következtetésre jut, hogy a madarak konnotációja maga a nő, végső soron Livia, aki az istenekkel való kapcsolattartás madárszimbólumaként jelenik meg ebben az asylumként szolgáló, illuzórikus kertben.

Az I. niceai zsinat (325) mint az egység jelképe:

László Odrobina — 2024-03-14

Miután Konstantin császár 312 októberében „a keresztények istenének segítségével” legyőzte a pogány istenek által támogatott ellenfelét, Maxentiust, mintegy fél évvel később, 313 februárjában kiadta a milánói ediktumot, amelyben a kereszténységet religio licitává tette, azaz a pogány római vallás mellett a kereszténységet is szabadon gyakorolhatónak minősítette. Amikor kitört a később ariánus vitaként ismertté vált teológiai szembenállás, a vitázó feleket akkor is hasonlóan megértő, ezúttal azonban nem a vallások békés együttélését, hanem a különböző teológiai vélemények kölcsönös elfogadását tükröző magatartásra hívta fel a figyelmet a nagyobb jó, azaz az Egyház üdve érdekében. A dolgozat azt vizsgálja, milyen jelkép volt, milyen jelentése volt a niceai zsinatnak a más vallású (pogány és zsidó) kortársak számára: milyen szempontok vezették a korábban még a pogány római vallást követő Konstantin császárt eme döntése meghozatalában, továbbá, hogy milyen hatással volt a zsinat a korabeli zsidóság önmeghatározására és történelemmesélésére.

„Ó, vak mohóság s esztelen harag”:

Tünde Süli — 2024-03-14

Dante a Színjáték 12. énekében retorikai felkiáltással fordul a bűnös emberiséghez, illetve elsősorban a zsarnokokhoz, a mások javai ellen vétkezőkhöz, amelyben az esztelen harag (ira folle) mellett a vak mohóságot (cieca cupidigia) azonosítja a felebarátokkal szembeni erőszakos cselekedetek okaiként, amely vétkek kifejezői az énekben szereplő allegorikus figurák. Dante olyan szörnyet választ az erőszakosok körének őreként, s egyben e bűn fogalmi tartalmának hordozójaként a pogány mitológiai gyökerekkel rendelkező keveréklények közül, akinek már fogantatási körülményei is az erőszakhoz kapcsolódnak, a kör első alkörének őrzőiként pedig olyan íjakkal, nyilakkal felfegyverzett hibridlényeket, akik, azonos gonosztetteik miatt, a contrappasso tökéletes eszközeivé válnak. Jelen tanulmány e lények műben betöltött jelentésére és szerepére fókuszál, amely mellett célja a Dante gondolatmenetét meghatározó források és a dantei inventiók bemutatása.

A platóni lélekfelosztás egy Petrarca-zsoltárversben (6, 9)

Péter Ertl — 2024-03-14

A tanulmány Francesco Petrarca 6. zsoltárának első kilenc versét elemzi, rámutatva, hogy Cicero Tusculumi eszmecseréjének egyik passzusa (1, 10, 20) kulcsfontosságú a 9. vers értelmezéséhez

Egy kontinens névadójának boccacciói interpretációi

Annamária Molnár — 2024-03-14

Jelen tanulmány kontinensünk névadójának, Európa föníciai királylány történetének különféle interpretációs lehetőségeit mutatja be Giovanni Boccaccio két latin nyelvű prózai művében, a Genealogia deorum gentiliumban, valamint a De mulieribus clarisban. Célom Európa példáján keresztül szemléltetni, milyen sajátosságokkal mesélhető el, és milyen változatos módokon intrepretálható lényegében ugyanaz a mitológiai történet eltérő célkitűzések, attitűdök és forrásfelhasználás mentén.

Fiziognómiai testreprezentációk a kora újkorban

Enikő Békés — 2024-03-14

Tanulmányomban a fiziognómiai tanok és a koraújkori irodalom kapcsolatát két szöveghely elemzésével szeretném illusztrálni. Ippolito d’Este leírása eddig ismeretlen volt a hazai szakirodalomban, Könyves Kálmán Révay Péternél olvasható jellemzését pedig új források bevonásával elemzem. A témaválasztást Vígh Éva fiziognómiai tárgyú írásai indokolják.

Egzotikus díszítőmotívumok? Majmok és papagájok a 18. századi francia festészetben

Katalin Bartha-Kovács — 2024-03-14

A tanulmány Jean Siméon Chardin majmot és papagájt ábrázoló festményeiből kiindulva elemzi az ehhez a két egzotikus állathoz kötődő szimbolikus jelentéstartalmakat. Azt a kérdést járja körül, hogy az állatok közül miért a majomnak van kivételezett szerepe a művészetelmélet szempontjából, a papagájjal kapcsolatban pedig a 17. és 18. századi francia nyelvelméletekkel összefüggésben vet fel néhány gondolatot.

Majmoktól vagy a tengerből származunk?

Dóra Ocsovai — 2024-03-14

Elemzésünkben a 18. századi embert foglalkoztató kérdés vizsgálatát tűztük ki célul: Az ember vajon a majomtól vagy a tengerből származik-e? Ahhoz, hogy ezt, az evolúcióelméletek párhuzamos vizsgálatát lehetővé tevő kérdést tárgyalhassuk, csak távolról kívánjuk érinteni a szigorúan vett vallásos megközelítést, inkább a Felvilágosodás korának irodalmi lenyomatai és evolúciós elméletei alkotják gondolataink bázisát, úgy mint a földi állatok születése a tengervízben, vagy a természettudósok gondolatmenete, akik a hasonló fiziognómiai jellemzőik alapján az emberszabású majmokat tették meg az ember őseivé. Munkánk főként a tengervíz- és a majom-motívum együttes jelenlétére támaszkodik 18. századi szerzők szövegeiben: Rousseau-tól, Voltaire-től, Diderot-tól és Buffon-tól kölcsönzött példákon keresztül egészen Fabricius hidroteológiai megközelítéséig. Ezáltal megkísérlünk annak utánajárni, hogy a majom és a tengervíz motívumaira tett utalások feltárják-e a felvilágosodás korának két evolúciós gondolkodásmódja közötti kapcsolatot.

Neoconcionatorok 18. századi panegyricusai a nagyszombati Stephaneumban

Éva Knapp — 2024-03-14

Oláh Miklós esztergomi érsek Nagyszombatban hozta létre a tridenti zsinat 1563. június 15-i határozatára hivatkozva az úgynevezett Ősrégi Szemináriumot (Seminarium Antiquissimum, 1566. április 23.) Szűz Mária titulussal, amelynek alapító okirata 1566. május 9-én kelt. A Magyar Királyság ezen első számú papnevelő központjának működése folyamatosnak tekinthető, 1630-ban Pázmány Péter alakította át, szabályzata ettől a Pazmaneumot követte, s Szent István első magyar királyról kapta a Stephaneum nevet. A szemináriumban mindenekelőtt bölcseleti és teológiai tudományokat oktattak. Évenkénti fő ünnepét augusztus 20-án, Szent István napján tartották. A dolgozat az eddig kutatatlan, a Stephaneum főünnepén elhangzott huszonhét, 1716–1782 között Nagyszombatban önállóan nyomtatásban is megjelent latin nyelvű Szent István-beszéddel foglalkozik, különös tekintettel arra, hogy ezek a szónoklatok folyamatosan hozzájárultak a 18. századi kultusz ápolásához és fenntartásához, valamint a Magyar Királyság identitástudatának erősítéséhez.

A bölcsesség és az éj madara

Edit Újvári — 2024-03-14

A tanulmány témája a bölcsesség legfőbb állatszimbóluma, a bagoly. Ehhez a madárhoz, az európai kultúrában, az ókor óta hagyományozódó jelentések kötődnek, amelyeket az Állatszimbólumtár Bagoly/kuvik szócikkében fejtettünk ki. Az európai tradicionális jelképek alapvető jellemzője, hogy az antik és a zsidó-keresztény kultúrák szövegeiben, képeiben rögzülő jelentéseket variálják tovább, újabb és újabb megfogalmazással színesítik. Ahogy a szócikk is bemutatja, az éjszakai életmódot folytató, ragadozó bagolyfajták szerepelhetnek pozitív és negatív értelemben is. Lehet Pallasz Athéné/Minerva attribútuma, a bölcsesség, a tudomány állatszimbóluma, másfelől az éj, a sötétség vészhozó, félelmetes jelképeként is ismert. Mindezt irodalmi alkotások, emblémáskönyvek, traktátusok, miniatúrák, grafikák, festmények sorával támasztjuk alá, illusztráljuk. Tanulmányomban, mintegy továbbgondolásként, az Állatszimbólumtárban bemutatott tradicionális jelentéseket illusztrálom újabb példákkal, majd pedig a 20. századi magyar költészetből emelek ki néhány alkotást, arra keresve a választ, hogy vajon a bagoly hagyományos jelentésein túl megjelennek-e új tartalmi elemek ezekben a művekben?

Petrarcától Szilviig, avagy utazás a bőrpalást körül

László Szörényi — 2024-03-14

A tanulmány azt a költői levelet vizsgálja, amelyet Fábián Gábor (1795–1877), Aradon dolgozó fiatal jogász, költő és műfordító, Vörösmarty egyik legjobb barátja írt Vörösmartyhoz, 1827 elején. A levél fő állítása az, hogy Vörösmarty már addig írott műveivel (pl. Zalán futása c. eposzával) és az utána következő nagyeposzi terve már megjelent vagy készülő darabjaival (pl. Hábador), valamint szerelmi-filozófiai lírájával olyan magaslatokra emelte a magyar nyelvű költészetet, hogy az méltán dicsekedhetik azzal, hogy már azonos rangú a Homérosz által alapított görög, vagy az Osszián által alapított kelta költészettel. A „modernek” közül csak Petrarca teljesítményével méri össze, de ő Vörösmarty lírai műveit könnyedebbnek és bölcsebbnek tartja az olasz költő szerelmi-életbölcseleti műveinél (Canzoniere és Triumphi). Tanulmányomban azt mutatom be, hogy erre a rangsorolásra a legnagyobb hatást a Fábián által 1823-ban magyarra lefordított perzsa költő, Háfiz lírai-misztikus lírája gyakorolta, valamint Cesarotti véleménye a kiüresedettnek tartott petrarkizmusról.