nCOGNITO - Kognitív Kultúraelméleti Közlemények

Kauzalitás és történetmesélés. Előszó

Domsa Zsófia, Horváth Márta, Szabó Judit — Fri, 15 Dec 2023 00:00:00 +0100

Jelen folyóirat-számunk tanulmányai az előző szám folytatásaként az újabb, kognitív tudományi kutatásokra alapozva vizsgálják a kauzalitás szerepét a történetek megértésében. A kauzalitást olyan mentális konstrukcióként ragadják meg, amely révén két vagy több tényező között okozati viszonyt állítunk fel. Azt a kérdést járják körül, hogy a különböző műfajok, történettípusok, elbeszélésmódok az oksági gondolkodás milyen folyamatait működtetik az adott művészi kompozíciót alakító egyéb mechanizmusokkal együttműködésben. Folyóiratunk tanulmányai a kauzális kogníció jelentőségének felmutatására többféle megközelítést is alkalmaznak, az itt olvasható tanulmányok többségében egy-egy kiválasztott elméleti konstrukció felől közelítenek a kauzalitással összefüggő partikuláris problémákhoz.

Monokauzalitás és pszeudointencionalitás

Katja Mellmann — Fri, 15 Dec 2023 00:00:00 +0100

A történetmondást mindeddig a magyarázatra való kognitív hajlamra vezették vissza. Jelen tanulmányban a magyarázat kognitív műveletét az ok intuitív azonosításaként értelmezzük, amely Peirce "abdukció" fogalmával egyenértékű. Evolúciós szempontból ez a fajta következtetés igényesebb, mint az indukció (amely a tapasztalati tanulás minden formájában jelen van), és kevésbé igényes, mint a dedukció (amely az általános elvek explicit ismeretét igényli). A történetek e három modell bármelyike szerint felépülhetnek: szerveződhetnek a példa (dedukció), az eset (indukció) vagy a "detektív" elbeszélés (abdukció) szerkezetének megfelelően. Ezek a narratív struktúrák azonban nem feltétlenül tükrözik a történetek tényleges kialakulását. Amint azt az úgynevezett városi legendák mutatják, a történetek igen gyakran nem "abduktív módon" keletkeznek, azaz nem egy tényleges esetből indulnak ki, amelynek okát azután elbeszélik, hanem "deduktív módon" egy általános tudásból indulnak ki, és így egy lehetséges esemény bekövetkezését mesélik el. A városi legendák példája továbbá azt mutatja, hogy az elbeszélői kauzalitás általában monokauzális, valamint hogy a fizikai kauzalitást gyakran felváltja egy morális kauzalitás, amely egy felettes intencionalitást (például "istent" vagy "sorsot") feltételez. E tendenciák mindegyike evolúciósan magyarázható: a monokauzális gondolkodás annak ellenére, hogy megbízhatatlan, statisztikailag sikeresebb lehet a döntéshozatalban, mint az összetett, többtényezős ok-okozati összefüggések időigényes mérlegelése; a költői igazságosság ál-intencionalitása pedig az Ernst Topitsch által "szociomorfizmusnak" nevezett veleszületett diszpozícióra vezethető vissza, melynek a csoportos lét és a társadalmi hierarchiák kontextusában van jelentősége.

Kauzális elvárások

Horváth Márta — Fri, 15 Dec 2023 00:00:00 +0100

A kognitív narratológia egyik alaptézise, hogy a történetek elhagyhatatlan összetevőjének tekintett oksági kapcsolatok többnyire nem szövegszerűen valósulnak meg, hanem az olvasó következtetései által. Az olvasó mindazonáltal nem csak az elbeszélt események között feltételez kauzális kapcsolatot, a történetek megértésének egyik további fontos komponensét képezik a kauzális elvárások. A kauzális elvárások meghatározzák az olvasó értelmezésének irányát, és az érzelmi hatás forrását is képezhetik. Így például az „izgalmasság” szubjektív élményének egyik alapját képező két hatás, a feszültség és a meglepetés is többek között a kauzális elvárásokra vezethető vissza. A tanulmány első lépésben bemutatja, hogyan alapozhatják meg a szöveg által ébresztett kauzális elvárások a feszültség és a meglepetés befogadói élményét, majd pedig egy kortárs populáris gyermekirodalmi regény, a Harry-Potter-sorozat első darabját elemzi abból a szempontból, hogyan épít az olvasói elvárásokra, illetve azok be nem teljesítésére.

Az időrendi-oksági gondolkodás elidegenített képe

Némedi Andrea — Fri, 15 Dec 2023 00:00:00 +0100

Jelen tanulmányban az időrendi-oksági gondolkodás és az elbeszélés kapcsolatát vizsgálom Ted Chiang Életed története című sci-fi-novellájában, amelynek nyelvész elbeszélője elmeséli, hogyan alakul át saját időrendi-oksági gondolkodása a heptapodnak nevezett idegen lényekkel való kommunikáció révén. A heptapodok szimultán-teleologikus gondolkodása hatására a narrátor elkezd „emlékezni” a jövőre. Tanulmányomban arra a kérdésre keresem a választ, hogyan iktatja ki és mivel helyettesíti a novella az oksági gondolkodást, mint a koherenciateremtő megértés egyik alapvető mechanizmusát, és hogyan jelenik meg a két gondolkodásmód ötvözete az elbeszélésmódban, azon belül is a narratív időkezelésében. A megtestesült elme kognitív tudománya alapján amellett érvelek, hogy az olvasó a heptapodok testfelépítése által aktivált képi sémák és kognitív metaforák révén koherens egységbe szervezheti a heptapodok nyelvi, matematikai-fizikai és tudati világát, míg a narrátor kreatív metaforái segítségével a heptapodok jövőlátását is megértheti. A narrátor elbeszélése hitelesen demonstrálja az időrendi-oksági gondolkodás átalakulását: a szöveg megjeleníti a heptapodok jellemzőit (ciklikusság, sorrend nélküliség, egyidejűség), létrehozva az időrendi-oksági elbeszélés elidegenített képét, amelyben ötvöződik az időrendi és kusza elbeszélés, illetve az oksági és a képi-metaforikus megértés.

Tragikus cselekmény, kauzalitás, tényellenesség

Szabó Judit — Fri, 15 Dec 2023 00:00:00 +0100

Jelen tanulmány a tragédia cselekményére vonatkozóan vizsgálja az oksági elv szerepét. Kiindulópontként azt a tézist képviseli, hogy a tragédia, mint műfaji idea és a hozzá társított prototipikus cselekmény a legszigorúbb kauzális logika alapján szerveződik. A tragédia az emberi cselekvések oksági elv alapján történő elrendezése révén tanulságot szolgáltat az életutat és a jellemet alakító változásról, illetve morális döntésekről. Az itt olvasható elméleti fejtegetés egyrészt Arisztotelész Poétikáján, másrészt pedig az ókori görög tragédia cselekményéről, mint prototípusról kialakított elképzeléseken alapul. Középpontjában az az elméleti kérdés áll, hogy a tragédia által színre vitt sikeres életút drámai megszakítása (azaz a fordulat) tekinthető-e a korábbi élettörténet folyományának, és ha igen, akkor ezt a történést hogyan lehet korábbi cselekvésekből levezetni. A tanulmány e megértési kísérlet egyik legjobb példájaként az Oidipusz király tragédiájának részleteit is feleleveníti. Az Oidipusz által feltérképezett oksági motiváltság az eleddig boldog királyt a legszörnyűbb balsorshoz vezeti, egyúttal nem nyújt valódi magyarázatot a szerencsétlenségre, amelyet Oidipusz kényszerűen végzetként, illetve az emberi létezést meghatározó sorszerűségként fogad el.

A „tökéletes azonosság” mint szükségszerű fikció

Lamár Erzsébet — Fri, 15 Dec 2023 00:00:00 +0100

A személyes azonosság fogalmát (ti. az ún. ontológiai azonosságtól megkülönböztetendő) John Locke vezette be a filozófiai diskurzusba Értekezés az emberi értelemről című, 1689-es művében. Tézise szerint az, ami az ember mint személy azonosságát megalapozza és fenntartja, nem más, mint a tudat folytonossága. De vajon valóban szükségszerű előfeltétele-e a tudatos tapasztalatnak az öntudat valamiféle eleve adott egysége? Ha viszont ilyen nem létezik, akkor mégis ki vagy mi vagyok „én”? Gondolatmenetem középpontjában a személyes azonosság hume-i, nyalábelméleti modellje áll, amelynek értelmében a tudatos szubjektumként értett „én” nem több, mint észleletek nyalábja. Első lépésben megkülönböztetem egymástól az ontológiai, illetve a személyes azonosság problémáját, valamint az azonosság alapvető ontológiai modelljeit. Hume koncepciójának ismertetésekor az azonosság és a kauzalitás összefüggéseire fókuszálok, miközben arra a kérdésre próbálok választ találni, hogy vajon lehetséges-e a hume-i okság-fogalom olyan értelmezése, amely az egységes tudat tételezésének legalább az episztemikus szükségszerűségét megengedi.