Végel László és a „hontalan lokálpatriotizmus”

Absztrakt

A tanulmány Végel László a kilencvenes évek délszláv háborúja és a NATObombázások idején írt naplóbejegyzéseire, naplóköteteire és esszéköteteire fókuszál, melyek alapján kibonthatóvá válik az író hontalan lokálpatriotizmusának a tapasztalata. A nyelvi erodálódás, a nyelvi veszélyeztetettség, valamint a nyelvvesztés jövőbeli képe, szorongató jóslata és bizonytalansága a végeli poétikában – az Egy makró emlékiratai című (napló)regény radikális nyelvhasználatától, a (deleuze‐ iánus) dadogó nyelvétől eljutva, a később alkalmazott végeli kulturális beszédben – szubverzív módon közvetítődik. Ez a kisebbségi író által kvázi nem‐jól birtokolt nyelv (a kései wittgensteini nyelvfilozófiai koncepcióval összefüggésben) Végel művészetében elvezet a hontalansághoz. A történelmi‐politikai dimenzió, illetve a társadalmi meghatározottság, a marginalitás, a kisebbségi léthelyzet, az „európai fattyú” fogalomkörök mind azokból a szempontokból lesznek érdekesek az értelmezés számára, hogy együttesen miként konstruálják meg Európa elvesztését, végül pedig magát a világot mint az otthontalanság terepét.