Pavlov kettős szerepe a magyar pszichológia sorsában az 1950–60-as években

Absztrakt

Dolgozatom alapmondanivalója az, hogy miközben a kikényszerített Pavlov-kultusz a russzifikációval és egy évtizedekkel korábbi pszeudo-neurobiológiai tanulásmodell kizárólagos előtérbe állításával negatív hatást gyakorolt a magyar pszichológiára, s tágabban a hazai szellemi életre, ugyanakkor az 1950-es, 1960-as években a kor pszichológiáját s benne kiemelten a kísérleti szellemet meg tudta védeni az aktivitáscentrikus, voluntarista ideológia és nevelésfilozófia uralmától. Ebben a keretben értelmezem a Magyar Tudományos Akadémia Pavlov Bizottságának munkáját. Az 1952-ben megalakult Pavlov Bizottság, már csak összetétele és vezetése révén is, alapvetően holisztikus orvosi modellben értelmezte Pavlovot, és erre az orvosi értelmezésre akarta visszavezetni a pszichológia és a pedagógia kérdéseit. Ugyanakkor a Pavlov-kultusz a holizmus mellett egy dialektikus retorikát is lehetővé tett, amely megjelenik a marxista filozófiában, a pedagógiában, és kisebb nyomokban a magyar pszichológiában is. Olyan szóömleny volt ez, amely mindent a feltételes reflexek keretében próbált meg kezelni, fából vaskarika fogalmakkal, mint a dinamikus sztereotípia, megpróbálta a biológiai rendszert beilleszteni a dialektikus szómágia és a társadalmi determináció világába. Valami egyszerre sztereotip, azaz determinált, ugyanakkor hajlékony, azaz lehetővé teszi a mindent átható, a kommunista párt vezető szerepének megfelelő felülről-lefelé környezeti determinizmust. A Pavlov-kultusz korabeli pozitív jelentősége a magyar pszichológiai közegben kettős volt. Egyrészt segített megmenteni az akkor már 50 éves Ranschburg-intézet pszichológiai autonómiáját, átemelve az intézetet az MTA és ezen belül a Pavlov Bizottság felügyelete alá. Ugyanakkor a Pavlov Bizottság hívta fel az MTA figyelmét a pszichológia jelentőségére, hogy 1958-ban maga is a Pszichológiai Bizottságnak adja át a helyét. Tartalmi tekintetben elsősorban a tanulás előtérbe állításával átmentette, sőt újraformázta a kísérleti szemléletet. A magyar pszichológiában Kardos Lajos értelmezte Pavlovot egy összehasonlító tanuláslélektan keretében. A következő nemzedék képviselője, Marton L. Magda pedig rámutatott arra, hogy Pavlovból levezethető egy olyan tanuláselméleti megalapozottságú személyiség-lélektan, amely az egyéni különbségek neurális és tanulási tipológiájára helyezi a hangsúlyt. Az 1960-as években azután a magyar kísérleti pszichológia és a neurobiológia fokozatosan eltávolodott Pavlovtól. Előtérbe került a pavlovi passzív kondicionálással szembeállított aktív instrumentális kondicionálás mint alapvető mechanizmus, és a motiváció és az aktivitás mozzanata.