Tendenciák a pedagógiai innovációk eredménytelensége mögött

Absztrakt

Pedagógus és kutató egyaránt szembesül munkája során az iskola világát érintő, egyre intenzívebb formában jelentkező kihívásokkal és azokkal az áttekinthetetlen mennyiségben érkező innovatív kezdeményezésekkel is, amelyek változatos megoldásokat ígérnek e kihívásokra. A problémák érzékelése és a szakmai kísérletek széles választékénak szerencsés együttállása azonban mégsem eredményezi a rendszerszintű minőségjavulás közös tapasztalatát. Az újító szándékú koncepciók sorsát tekintve inkább annak a jeleire figyelhetünk fel, hogy ezek sem a gyakorlatban, sem az elméleti-tudományos gondolkodás területén nem hasznosulnak a tőlük elvárható hatékonysággal. E komplex problémakör számtalan változója közül tanulmányunkban egy olyan tünetcsoportra hívjuk fel a figyelmet, amely megítélésünk szerint sok újító célú törekvés sikertelenségével hozható összefüggésbe. Az eredménytelenül maradt innovációk mögött jól azonosítható tizenegy tendenciaszerűen visszatérő és egymással is sűrű összefüggésrendszert alkotó mozzanat, amely már azelőtt kódolja az újítás kudarcát, hogy az a gyakorlatban is megtapasztalhatóvá válna. Ezek egyik csoportja az innováció kidolgozásában jelentkezik (a célok és az eszközök összemosása, az ok és az okozat felcserélése, a világ változására adott azonos irányú reakció reflexe, a félrecsúszó oppozíciók, a körkörös érvelés, a következetlen fogalomhasználat, a történeti tudatosság hiánya, valamint a szlogenszerűség), másik csoportja pedig az implementációs kísérletekkel hozható összefüggésbe (a felülről vagy kívülről érkező változtatás, a szereplők akadályként való azonosítása, a paradigmaváltás előfeltételezése). A tanulmány célja, hogy a néhány példa elemzésével bemutatott tendenciákat felismerhetővé és így elkerülhetővé tegye, és ezzel hozzájáruljon ahhoz, hogy az innovációkra fordított energiák nagyobb hatékonysággal érvényesülhessenek a gyakorlatban.