A „tökéletes azonosság” mint szükségszerű fikció A kauzalitás és a képzelőerő szerepe a személyes azonosság hume-i modelljében

Absztrakt

A személyes azonosság fogalmát (ti. az ún. ontológiai azonosságtól megkülönböztetendő) John Locke vezette be a filozófiai diskurzusba Értekezés az emberi értelemről című, 1689-es művében. Tézise szerint az, ami az ember mint személy azonosságát megalapozza és fenntartja, nem más, mint a tudat folytonossága. De vajon valóban szükségszerű előfeltétele-e a tudatos tapasztalatnak az öntudat valamiféle eleve adott egysége? Ha viszont ilyen nem létezik, akkor mégis ki vagy mi vagyok „én”? Gondolatmenetem középpontjában a személyes azonosság hume-i, nyalábelméleti modellje áll, amelynek értelmében a tudatos szubjektumként értett „én” nem több, mint észleletek nyalábja. Első lépésben megkülönböztetem egymástól az ontológiai, illetve a személyes azonosság problémáját, valamint az azonosság alapvető ontológiai modelljeit. Hume koncepciójának ismertetésekor az azonosság és a kauzalitás összefüggéseire fókuszálok, miközben arra a kérdésre próbálok választ találni, hogy vajon lehetséges-e a hume-i okság-fogalom olyan értelmezése, amely az egységes tudat tételezésének legalább az episztemikus szükségszerűségét megengedi.